Mármint a blog költözik, nem én. :) Akinek még nem írtam volna, egy ideje már itt vezetem a blogot: edmontreal.wordpress.com, ezt pedig hamarosan meg fogom szüntetni.

A lakáskeresés vidám dolog, főleg ha ideiglenesen ott van egy full berendezett céges szállás az ember feneke alatt. Itt egy pár fotó róla:

Ez meg itten kéremszépen a fizika törvényeit meghazudtoló postaláda, tartalmával együtt

Nem is vártam sokat, rögtön a második napon nekilódultam a városnak egy jobb napokat is látott térképpel a zsebemben.

A szempontokról már kaptam néhány jótanácsot, ezeket összekombináltam a saját igényeimmel:

1. A Metró. Közel legyen!!! Télen nem ritka a mínusz 40 fok, és ilyenkor az ember orrából kilógó jégcsap mérete egyenesen arányos a kint töltött idővel. Szóval fogtam a 10 perc séta sugarú körzőmet, és meghúztam a "safe zone" kerületét, ahol még szóba jöhetnek a rezidenciák. Montreálnak 4 metróvonala van, ebből a narancssárga U alakban megy a Mont Royal domb körül, és nem mellesleg ezen van a céghez legközelebbi megálló is (Square Victoria), szóval ez a preferált.
2. A Zöld. Valami zöld legyen a közelben (és itt most nem a szelektív kukára gondolok). Ez fontos eleme a kikapcsolódásnak, mely a fej szellőztetése által történik.
3. A Kikapcs. A népszerű főutak elkerülendők, mert ezeken több szinten is aktív a forgalom (autók, buszok, szétesett egyetemisták stb.)
4. Az Ár. Eleinte a havi 1000$ lakbéres kégliket lőttem be magamnak (én tudatlan), aztán muszáj lett hamar feljebb csúsztatni a lécet.
5. A Méret. 3 és feles. 

Hogy miii, 3 és feles?! Első hallásra ez jogosan tűnik valami hajnalban elkövetett alkoholizálási rituálénak, de nem. A lökött kanadaiaknak saját idióta szabványuk van a szobák megszámlálására. 1-nek számolják a konyhát is és 0.5-nek a fürdőszobát. Tehát egy nappalis, egy hálószobás lakás az itt 3.5. A négyzetméter meg nem számít náluk! 100 négyzetméteres hodály, vagy 40-es patkánylyuk? Kit érdekel! Lényeg, hogy hányfelé van osztva! Alig találni olyan hirdetést, amiben megadják a négyzetmétert (pontosabban: négyzetlábat, de hála istennek onnan már elég egyértelmű a konverzió).

Alaprajzról, mint olyanról nem hallottak. A megnézett többszáz hirdetésből bruttó 2 darab volt, ahol valami sajtpapírra rá volt vésve néhány vonal, hogy legalább elképzelésed legyen róla, reptéri váróterembe költözöl vagy labirintusba.

A fényképek legtöbbször valami semmitmondó zugot mutatnak a célobjektumból (pl. két fal találkozása). Ha új építésű, szuperul felszerelt lakótelepi lakásról van szó, akkor meg erősen fotosoppolt reklámképeket az uszodáról, medencéről, grillteraszról. Mert mit számít, hogy egy napfénymentes kriptában alszol, ha kimehetsz barbecue-zni? :S

Ja, és persze ott volt a július 1, azaz Canada Day. Ez a kanadaiaknál egy nemzeti ünnep, a montreáliaknál meg költözési ünnep. Mindeki napra pontosan július elsején költözik ki, el, át, be. És mivel a bérleti szerződések pontosan 1 évre szólnak, ezért borítékolható, hogy a következő év július 1-e se lesz unalmas... Nade lényeg az, hogy ilyenkor tele van kínálattal a piac, de sanjos kereslettel is, tehát ha felkerül egy jó hirdetés, akkor úgy átlag fél órája van az ember fiának ráugrani.

Szóval fel volt adva a lecke, na. Cserébe viszont volt egy tök jó internetes kereső, ami a térképen is berajzolta, hogy hol a szóban forgó ingatlan.

Nálam Le Plateau környéke volt az első célpont. Ez egy felkapott kerület, mindenféle kulináris, muzikális meg egyéb művészeti élménykombinátokkal. Néhol kicsit túlzásokba is esve, pl. amikor a rikító türkiz tetős házból slattyogott elő a rikító lila hajú rocker nagypapa. (A színek lehet, hogy fordítva voltak, már nem emlékszem.)

A Le Plateau azért is tetszett, mert hangulatos, szép, nyugis, faárnyékolású utcákkal teleszőtt kerület viktoriánus téglaházakkal (az a fajta, aminek ilyen kiugró ablaka van), és ráadásul a kedvenc La Fontaine parknak - az itteni Városligetekből az egyik - is otthont ad.

Szóval mentem löplatózni, és hívogattam az "á louer" (kiadó) táblákon lévő számokat. A legelső lakásnál kijött a tulaj 2 méter sugarú alkoholpáragömböt tolva maga körül, és bevezetett a házba. Ami úgy első blikkre már megélt néhány háborút (világ-, kettőt). Sötét kanyargó belső folyosó. Retektől ragacsos sárgásbarna falak. Tikkadt egyetemisták legelésznek rajta. Fordultam is kifelé, a gyomrom nemkülönben.

Itt volt az a pont, amikor tettem egy hasznos felfedezést (az ember így tanul, na). Az 1000$ egyfajta vízválasztó, az még a szakadt, igénytelen fiatalságnak (no offense) is szóbajön. 1200 környékén viszont már vidámabb az élet, az én komfortérzetem is kb. ott kezdődött.

Következő állomás: Griffintown. A Griffin tele van újépítésű illetve építés alatt álló lakóházakkal, a már feljebb említett uszodás, grillteraszos élményekkel megfűszerezve. A gyanú valahol ott kezdődött, amikor a nyers, vakolatlan beton plafont meglátván, és annak félkész állapotára rákérdezvén ("Ugye ezt még befejezik?") az ingatlanügynök értetlenül rázta a fejét ("Nem, ez kész. De ugye, milyen szép?"). Volt olyan is, ahol 1 azaz egy darab kisablak szolgáltatta nagy kínlódva a természetes fényt.

Végül is megtaláltam... gyakorlatilag a Gvadányi úti otthoni saját lakásomnak az itteni megfelelőjét. A La Fontaine parkot szegélyező utcára néz; olyan, mintha az Ajtósi Dürer soron laknék. Ki lehet menni parkot körbefutni, tóban kacsákat nézni, tóparti étteremben kacsasültet enni, és a narancs metró is 10 percre van. Ideális. És majdnem elúszott...

MÉHÉSZ-riport #2: a Le Gvadányi megszerzése csodával határos történet. Amikor először megnéztem, még nem volt sok összehasonlítási alapom, szóval nem ugrottam rá azonnal. De a benn töltött 5 perc alatt is kellemes érzés járt át, a hatodik érzékem nem győzte súgni, hogy bezony ez jó lesz. Amikor egy nap múlva felhívtam a tulajt, hogy akkor ez most kéne, kiderült, hogy már valaki megelőzött, és már vizsgálják a papírjait (ez egyébként itt nagy divat, hogy nagyobb ügyletek előtt elküldik az illető papírjait háttérvizsgálatra, hogy kiderüljön, ki ő, honnan jött, van-e állása, fogja-e tudni fizetni gond nélkül a zsét). De hogy még másodikként szóba jöhetek, ha az elsőnél nem megfelelő válasszal jön vissza ez a vizsgálat. Gondoltam, bakker, mennyi esélyem van már arra, hogy nulla kanadai háttértörténettel jobb legyen a rólam alkotott kép, mint egy potenciálisan itteni bérlőnél, meg eleve egy komoly érdeklődőnek hogy hasalhat el a háttérvizsgálata... na mindegy. Csügg volt, de nem adtam fel, sokat koncentráltam, nagyon AKARTAM, elképzeltem magam, ahogy a lakásban járkálok... és aztán egyszercsak felhívott a tulaj, hogy mehetünk papírozni. Máig sem értem, hogy miként sikerült kiütni az első bérlőt, nem is kérdezősködtem... (Hú, jut eszembe, utalnom kéne Igornak! ;) )

Hát ez a Le Gvadányi története, örültem is neki rendesen. Néhány kép róla még a hirdetésből, akkor még üresen:

Ennyibe telt, mire az elhatározásból, hogy márpedig én Kanadába akarok költözni, az lett, hogy leszálltam a Pierre Trudeau reptéren és kiváltottam a munkavállalói engedélyemet.

Az ok: mindig is szerettem volna külföldön élni, kipróbálni magamat egy idegen környezetben, és tapasztalatot szerezni. Meg aztán tök poén egy ilyen, nem? Az a fajta kihívás, ami nehéz, de a saját bőrödön érzed, ahogy épít.

A kapuk akkor kezdtek el nyiladozni, amikor megtudtam, hogy a cégnek, ahol dolgozom, Montreálban is van irodája. Ez mondjuk még nem volt ok a vidámságra, mert a város Quebec államban van, ahol a hivatalos nyelv a francia, én meg akkor még csak annyit tudtam franszé, hogy La vache qui rit (azaz "a tehén, aki nevet", ez egy sajtmárka). Ugyanakkor kapóra jött, hogy a cég amerikai, ezért mindenféle kommunikáció angolul megy, szóval nem lesz gond.

Lényeg az, hogy elkezdtem jelezni a főnökeimnek, hogy ez a vágyam. Ők meg segítettek, összecsaptak egy business case-t, hogy Ádámnak ezért és ezért KELL a Montreáli irodába mennie (ami, megjegyzem, igaz is, de tök vicces, hogy a cégnél minden ügyet arra a skálára kell rávetíteni, hogy hány $ többletet jelent majd ez hosszútávon).

2013 márciusában ki is utaztam egy hétre, volt alkalmam feltérképezni a város néhány negyedét - akkor már olyan szemmel, hogy én itt fogok élni.

Hanem a válság okozta gatyamadzag-szorongatás még mindig érezteti hatását: egy ilyen kiköltözés mostanában nem csak úgy megy ám, hogy én megyek, a cég meg tejel. Az ajánlat, amivel előhozakodtak, úgy nézett ki, hogy kifizetik a munkavállalóit, de semmi mást. Vagyis annyi cuccot hozok magammal, ami néhány bőrőndbe belefér, és az első naptól kezdve saját magam fizette hotelben kell laknom, amíg találok lakást stb. Hát ez nem volt valami kecsegtető.

MÉHÉSZ-riport #1, avagy Miért Érzem Hogy az Égiek Szeretnek. Szóval már egy ideje ott lógott a levegőben ez a felemás ajánlat, amikor is a new york-i főnököm bejelentette, hogy átevez más vizekre, és a feladatai felét én öröklöm. Na, mentek is rögtön a varázsszavak, hogy "Ádám megnövekedett felelősségköre", meg "új projekt", meg "Észak-amerikai ügyfelekkel való kapcsolattartás"... úgy néz ki, pont ez kellett ahhoz, hogy nyíljanak a pénztárcák, és a cég megfinanszírozza az utamat, bútorok kihozatalával, ideiglenes elszállásolással stb. Így azért már egész más a leányzó fekvése! :)

Hát ez lett másfél év akarás és küzdelem eredménye. Nálunk (cég) egyébként egy kiköltöztetési sikersztori mindenkinél ennyi ideig tart. Olyan ez, mint amikor a nyáron kinézett biciklit a kettővel azutáni karácsonyra kapod meg. :)

Na, csak megszületett ez a blog! :)

Sokan kértétek, hogy küldjek mindenféle beszámolót, élményleírásokat képekkel, videókkal, hanganyaggal, gondosan felcimkézett íz- és szagmintákkal. Szívesen üzengetnék mindenkinek külön-külön, személyre szabottan ("Sok jó étterem és fesztivál van itt, majd amikor a millió utazásod során erre jársz, mindenképpen fussunk össze..." / "Jól vagyok, egészségesen étkezem, tudom, sapka, sál..." / "Hello, mi a helyzet otthon, nálam épp ez van:..." stb.), de akkor csak írnék, írnék, és egy idő múlva csak arról tudnék írni, hogy már megint írok.

Ezért választottam a tömegkommunikáció eme formáját, ami valahol félúton van a fapados email és a gyűjtöm-a-lájkokat Facebook között. Mert a családdal, barátokkal kapcsolatot tartani jó! És kiírni magamból a (szerintem) vicces sztorikat is jó! És borús hétvégéken nosztalgikus hangulatban saját bejegyzéseket visszaolvasni, az is jó! Yay.

Nem írtam még blogot, úgyhogy ez a példány egy kicsit amolyan kísérleti nyúlként is funkcionál, szóval meglátjuk, mi sül ki belőle. Vagy lesz rá energiám, vagy nem. Vagy csak néha. De - talán pont ezért -, ha egy-két, netalán három hétig nem adok magamról életjelet ezen a csatornán, akkor sem kell lélekszakadva tárcsázni a hegyimentőket. :) Igyekszem leírni a történteket, nem időrendi sorrendben, hanem csak úgy, az érdekességeket és furcsaságokat kiemelve. Mert mindkettőből van bőven...

Ennyi bevezető után nézzük, hogy miért is élek 2013 nyara óta Montreálban.

(Igen, itt.)